Hogy miként sikerült neki ennyi éven át becsapni mindenkit, arról ő maga, az amerikai John Corcoran tett vallomást jónéhány évvel később, amikor a kis „kalandja” lelepleződött. 48 éves volt, amikor végül legyőzte az analfabetizmust - írja a filantropikum.com.

Semmit nem értett abból, amit látott

John Corcoran Új-Mexikóban nevelkedett, egy népes család tagjaként. Úgy emlékszik vissza, hogy már gyerekként nagyon szeretett volna tanulni. Amikor elkezdte az iskolát, alig várta, hogy megismerje a betűket, és lépést tarthasson a nővéreivel. Első osztályban remekül boldogult, mivel a tanítónőjének nem voltak nagy elvárásai vele szemben. De jött aztán a második, és a tanulónak gondjai lettek. A fiú figyelmesen hallgatta a tanítóját, de bármennyire is igyekezett, képtelen volt megérteni, ezek a „macskakaparások” miként formálhatnak szavakat. Amikor olvasnia kellett, mintha kínai írásjeleket látott volna – nem értett semmit.

„Emlékszem, imádkoztam este, és arra kértem az Istent: add, hogy reggel, mikor felébredek, tudjak olvasni! Vagy felkapcsoltam a villanyt, kinyitottam a könyvet, és sokáig bámultam a szöveget azt remélve, csoda történik. De nem történt” – vallotta John.

Az iskolában átkerült egy olyan padsorba, ahol a gyengébb tanulók voltak, ettől pedig még rosszabbul érezte magát. „A buták padsora” – így csúfolták a gyerekek a helyet, ahová ülnie kellett. A szülők is aggódtak a fiuk miatt, de a tanítónő optimista volt: John okos gyerek, megtanulja. Kínnal-bajjal és némi szerencsével, a kis Corcoran bejutott az ötödik osztályba, de még mindig nem ismerte a betűket. Ekkor már utálta az iskolát, mert csak a megszégyenítést juttatta az eszébe.

A barátai segítették át a vizsgákon

Hetedikben John „visszajáró vendége” lett az igazgató irodájának, ahol szinte naponta megkapta a magáét az iskola vezetőjétől. Az egykori szófogadó kisfiúból udvariatlan, pimasz és agresszív kamasz lett, akit a rossz magaviselete miatt végül kicsaptak az iskolából. Ez térítette észhez Corcorant, hogy valamit változtatnia kell.

Más iskolába került, ahol új stratégiába kezdett: a tanárok kedvence akart lenni. Nyolcadikban úgy döntött, kijátssza a rendszert azzal, hogy különböző szerepekbe bújik, mint például az élsportoló. „Mindig is szerettem a sportot, és kiváló atlétaképességekkel rendelkeztem, sikeres voltam a versenyekben, ezért a tanárok szemet hunytak az írás-olvasás körüli nehézségeim felett. Ugyanakkor jó voltam matematikából is. És értettem a szavakhoz is, remekül kommunikáltam a társaimmal. A lányok pedig megőrültek értem” – idézte fel a szép emlékeket Corcoran.

Addig-addig csillogtatta a tollait, hogy az egyik lány vállalta, hogy megírja a házi feladatait, és segített neki a felmérőknél is. A kamasz John idővel annyira rafinált lett, hogy tökéletesre fejlesztette az átverést. Az iskolai felmérőknél a társaitól másolt, ha rácstesztről volt szó. De amikor szöveget kellett írni, a fiú megkérte a padtársát, hogy kaparintson az ő lapjára is valamit. Így jutott el az érettségiig, és meg is szerezte az oklevelet, sőt, egyetemre iratkozott, ahol ugyanazzal a trükkel vezette az orruknál fogva a társait és a tanári gárdát. Egyes tantárgyakból sikerült megszereznie még a vizsgatételeket is, melyek évről évre ugyanazok voltak. A barátai segítségével pedig időben fel tudott készülni a tesztekre.

Bár mindig megkapta az átmenő jegyet, John Corcoran mégis frusztrált volt. Kezdte szégyellni magát, és éjjelente sírt, mint egy csecsemő. Félt segítséget kérni, mert nem hitte, hogy képes rajta bárki is segíteni. Az évek során annyit azért fejlődött, hogy megtanult leírni pár szót, többek között a nevét, de olvasni egyáltalán nem tudott.

A nehézségei ellenére, az egyetemista John mégis lediplomázott. És mivel a ’60-as években krízishelyzet uralkodott a tanügyi munkaerőpiacon, az ifjú Corcoran egy állásajánlattal találta szembe magát: tanárként dolgozhat. Őrültségnek hangzik, de elfogadta az állást. Az iskolás és egyetemi évei alatt egyszer sem kapták azon, hogy valakiről másol, és ez reményt adott neki arra, hogy boldogulni fog majd a munkahelyén, ahol testnevelést és szociológiát tanított.

Az órákon ő volt az a tanár, aki sosem írt egy árva szót sem a táblára, ehelyett filmeket néztek leckék helyett, amelyek tartalmát átbeszélték. Amikor olyan helyzet adódott, hogy írni vagy olvasni kellett volna, megkérte a szorgalmasabb diákjait, hogy tegyék meg helyette.

John legnagyobb félelme tanárként a rendszeres heti gyűlés volt. Ennek keretében ugyanis az igazgató minden alkalommal a táblához szólított egy pedagógust, hogy írja fel az ötleteit. Valahányszor erre gondolt, rettegett. Megoldásként eldöntötte, ha belecsöppen ebbe a nemkívánt helyzetbe, majd eljátssza, hogy hirtelen rosszul lesz. De még ezt is sikerült megúsznia: az igazgató egyetlen alkalommal sem szólította őt fel a gyűléseken.

A kislánya buktatta le az írástudatlan apát

Ahogy múltak az évek, John megnősült. A felesége egy jólelkű, megértő nő volt, éppen ezért a férfi egy napon úgy döntött, meg kell neki gyónnia: „Kedvesem, be kell vallanom, nem tudok olvasni” – állt a nő elébe az igazsággal, de az félreértette: „Nem tudsz eleget olvasni? Ez egyáltalán nem nagy dolog” – válaszolt a felesége, és ezzel annyiba is maradt a beszélgetés. Csak néhány évvel később értette meg a nő, hogy akkor John Corcoran mit is mondott neki – miután megszületett a kislányuk. Valójában a gyermek volt az, aki leleplezte az apját.

„A kislányunk 3 éves volt. Esténként ’felolvastam’ neki, de valójában csak tettem magam, és közismert meséket mondtam neki, vagy kitaláltam dolgokat. Egyik este azonban egy Grimm-mesekönyvet adott a kezembe. El is kezdtem a kitalált történetet, amikor a lányom a szemembe nézett, és azt mondta: ’Te nem azt olvasod, amit anya. Nem ezt írja a könyv’. A feleségem hallott mindent, és akkor értette meg igazán, mi az én legnagyobb problémám. De ő úgy fogadott el engem, ahogy voltam, és aztán segített nekem” – mesélte John.

„Majdnem 48 éves voltam, amikor a tévében megláttam Barbara Busht, Amerika akkori első asszonyát. Arról beszélt, miként kerül megszervezésre az analfabéta felnőttek tanfolyama. Lesokkoltam – mindig is úgy hittem, én vagyok az egyedüli, akinek ez a gondja. Beiratkoztam arra a képzésre, találkoztam a program igazgatójával, és bevallottam neki, hogy nem tudok olvasni. Ő volt a második felnőtt, aki előtt feltártam a titkomat” – árulta el Corcoran.

Egy 65 esztendős önkéntes végül megtanította Johnt arra, amit képtelen volt elsajátítani élete túlnyomó részében. Egy évvel később, már egy hatodik osztályos tanuló szintjén írt és olvasott. Ez számára a sikerek sikere volt. És ettől az élménytől akkora lendületet kapott, hogy eldöntötte, közhírré teszi a történetét, hogy a hozzá hasonlóknak bátorságot és motivációt adjon a tanulásra. Így lett a meghívottja Oprah Winfrey népszerű műsorának is, ahol kendőzetlenül mesélt a tudatlanságáról.

John most túl van a 80. évén, és miután megtanult írni, három könyvet publikált, továbbá egy alapítványt is létrehozott azzal a céllal, hogy segítsen az analfabetizmussal küzdőknek legyőzni az akadályaikat.

Forrás: filantropikum.com
Fotó: YouTube