Egy vidéki kis faluban nőttem fel, nem sok munka akad arrafelé. Édesapám és édesanyám nagyon sokat dolgozott, hogy egyáltalán legyen rendes ételünk, fűtésünk, meleg vizünk és megfelelő ruhánk. A karácsonyok általában úgy teltek nálunk, hogy édesapám favágó alkalmi munkát vállalt télen a fenyőfa árusoknál, és a fizetése egy részét úgy adták meg neki, hogy kaptunk mi is egy fenyőfát. Édesanyám hónapokon és heteken keresztül spórolt és félre tett a tartós élelmiszerekből, hogy karácsony napján finom vacsorát tudjon nekünk főzni. Egymásnak készített ajándékokkal leptük meg egymást a testvéreimmel, a szüleinknek pedig minden évben azt adtuk ajándékba, hogy kitakarítottuk a házat, az udvart és valamit megszereltünk vagy renováltunk a házon. Ráfért mindig az öreg házunkra a felújítás, így bőven akadt, amivel meglephettük őket.

Én általában babákat varrtam a húgaimnak régi rossz ruhák anyagaiból, és autókat készítettem az öcséimnek hulladék műanyagokból, amiket a közeli városban a szemétlerakók közelében találtam. Sohasem veszekedtünk a karácsonyi időszakban, mindenki örült annak, amivel a másik meglepte őt.

Egyik évben, amikor 17 éves voltam már, édesapám beteg lett, ezért nem tudott elmenni a favágó munkára. Emlékszem, hogy anyu egyik délután nagyon sírt a konyhában - december 15-e lehetett talán aznap -, amikor hazaértem az iskolából. Kérleltem, hogy mondja el, mi bántja ennyire, azt hittem, talán apuval történt valami, de amikor be akartam nyitni a szüleim hálószobájába, megfogta a kezemet, visszarántott, csendre intett, mert apu éppen aludt. Édesanyám csak nekem merte elmondani, hogy idén nem lesz karácsonyfánk, mivel nem tudjuk megvenni, és idén nem kapunk a fenyőfa árusoktól. Próbáltam vigasztalni, hogy nem baj, így is jó lesz az ünnep, de hajthatatlan volt. Kisírt szemekkel, lesütött tekintettel mesélte el nekem, hogy mindig is szegények voltak apuval, de édesapám megígérte neki, hogy minden évben azt kapja tőle anyám karácsonyi ajándéknak, hogy lesz igazi fenyőfánk, amit szépen feldíszítünk, és az év egyetlen napján nem fogják azt érezni, hogy szegények, és hogy az életük kilátástalan.

9 napunk volt karácsonyig, és én nagyon őrlődtem, mert anyám a lelkemre kötötte, hogy ne mondjam el a testvéreimnek, hogy fogalmunk sincs, honnan lesz majd fenyőfánk. Próbáltam a faluban és a városban is munkát vállalni, de mindenhol elutasítottak, mivel nem töltöttem még be a 18 éves kort, vagy valaki más a munkát elvállalta és nem volt szabad hely. A szeméttelepeken keresgéltem, hátha találok kidobott műanyag fenyőfát, de csak eldobott fenyőfa ágakat találtam. Összegyűjtöttem, amennyit csak tudtam, úgy terveztem, hogy abból fogok összeeszkábálni valami karácsonyfa szerűséget. Édesapám nagyon beteg volt, az ünnep előtti napokban már ki sem jött a szobájából, alig evett, nem tudott felkelni. Mind nagyon szomorúak voltunk, és féltünk, hogy talán véget is ér az élete.

Eljött a december 24-e, én már 6-kor felébredtem. Anyu már a konyhában főzte a kakaót, mert karácsony reggel mindig kakaót főzött nekünk. De ma nem szólt hozzám úgy, ahogyan szokott szenteste reggelén, nem láttam a pirospozsgás arcán a készülődés izgalmát. Csak lesütött szemmel – mint aki szégyenkezik – kavargatta a gőzölgő kakaót. 7 órára már minden testvérem ébren volt, ők vidáman szaladgáltak és sündörögtek, észre sem vették, hogy nincsen sehol sem heverő fenyőfa, ami arra várna, hogy talpba állítsuk. 8 óra tájékán a legkisebb húgom szaladt be egyszer csak a házba és hangosan kiabálta, hogy valaki a kapuban édesanyámat keresi. Mind kirohantunk a házból anyuval, és elképesztő dolog történt. Karácsonyi csoda!

A kapuban állt egy idősebb ember egy hatalmas fenyőfát támasztva. A favágó cégtől jött, és elnézést kért, hogy előbb nem tudott jönni, de mivel sok volt a munka, senkit sem tudott hozzánk elküldeni. Mosolyogva viccelődött, hogy apám csak ne lustálkodjon, hanem hamar álljon lábra, és ugye nem gondoltuk, hogy idén nem kapunk fenyőfát, hiszen apám annyi éven keresztül dolgozott nekik becsülettel. Édesanyám elsírta magát, én teljesen ledöbbentem a csodálattól, a testvéreim fel sem fogták, hogy mi történik, csak örömködtek, hogy végre megjött a fa, és az öcséim fel is kapták és vitték is hátra, hogy megkezdődhessen az előkészület. Ekkor hátra fordultam és megláttam a házunk ajtajában édesapámat, aki – ugyan még kapaszkodva az ajtófélfába – könnyes szemekkel integetett az öreg bácsinak, aki a fát hozta. Egyszerre mind odarohantunk apuhoz, és megöleltük. Anyám azonnal behívta egy kávéra a jótevőnket, és hálálkodott, hogy miatta gyógyult fel a férje.

(Egy olvasónk küldte be a történetet, hálásan köszönjük neki, hogy megosztotta ezt velünk.)

Ha tetszett a cikk és úgy érzed, másoknak is el kellene olvasnia, oszd meg!